Csangos

"Minden magyar felelős minden magyarért." (Szabó Dezső) A Csángók formabontó útikönyv, néprajzi riportkötet és pazar fotóalbum egyben. 2008-ban megjelent első kiadását valósággal szétkapkodták, antikvár példányaira is reménytelenül hosszú a várólista. A Fekete Sas Kiadó a Moldvai Csángómagyarok Szövetségével együttműködve e mostani, frissített változat megjelentetésével igyekszik pótolni a hiányt. A szerző szókimondó szenvedélyességgel bírálva az asszimilációs nyomást éppúgy, mint az anyaországi közönyt, a csángók iránti szeretetteljes elfogultsággal igyekszik bemutatni a középkorban a Kárpátokon túl ragadt, "elfelejtett magyarok" életét. A csángók évszázadok óta külön élnek a magyarság más csoportjaitól, és az utóbbi évtizedekig maga Magyarország is hajlamos volt megfeledkezni róluk; katolikus vallásuk segítségével azonban az idegen közegben is sikerült megőrizniük ősi nyelvjárásukat, archaikus folklórjukat és magyar identitásukat. Domokos Pál Péter (1901-1992) Széchenyi-díjas történész, etnográfus, a csángók történetének, kultúrájának talán legismertebb és legelismertebb kutatója. Óhaja ma is aktuális: "Ha csak annyit gondolkoztok a csángókról, míg elég egy gyufaszál, már sokat tettetek." A szerző maga így vall fő törekvéséről: "Végső célom pedig megegyezik azzal, amit Domokos Pál Péter 1931. június 23-án Csíksomlyón mondott: Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkozó főt csángó-magyar testvéreink iránt megindíthattam, ha 100 000 ma is élő magyar testvér sorsa legalább egyetlen embert tettekre késztet, úgy teljes célomat elértem." * Elfelejtett magyarok? Igen, így nevezte őket a múlt században "vándorapostoluk", Domokos Pál Péter. Azok is voltak az ő idejében, ám az utóbbi egy-két emberöltő alatt sokan és sokat tettek ismertségükért. Ma már értük és belőlük összeállt szervezetek adnak hírt létezésükről, érdekvédő politikusok, művelődésszervezők, folklórkutatók mutatják fel hagyományos műveltségük értékeit, és figyelmeztetnek az identitásukat veszélyeztető egyházi és világi veszedelmekre. Az ő munkájukat segíti Pataki János Csángók című könyve is. A magyarság tömbjéből földrajzilag vagy közjogilag kiszakadt, elcsángált, különböző sorsú magyar népcsoportok hagyományos kultúránk legarchaikusabb rétegeit őrzik, aminek megismerése nemcsak tudományos szempontból fontos, de rendezett szépségével látványként is maradandó élmény. Ebből a könyvből megismerhetjük a különböző csángó népcsoportok helyét, műveltségük főbb jellemzőit és keserves sorsukat: gyakran kellett osztozniuk az egész magyarságot ért csapásokban, emellett mindegyiknek megvolt a maga saját tragédiája. A hétfalusiaknak, hogy a 15. sz. elején II. Ulászló a brassói szászok jobbágyaivá zálogosította őket, és csak 1848-ban nyerték vissza szabadságukat. A gyimesieknek, hogy az osztrák katonaság 1764. évi madéfalvi vérfürdőjéből a fagyba dermedt Kárpátokba kellett menekülniük, s a túlélőknek őserdőt irtva, nehéz körülmények között kellett megalapítaniuk a Kárpát-medence legmagasabban lakott településeit. Ez a két csángó közösség, ha kínlódva is, de a történelmi Magyarország peremén élhetett, templomaik és iskoláik még Trianon után sem voltak komoly veszélyben. A Himnusz-beli balsors leginkább a legnagyobb létszámú moldvai csángómagyarokat sújtotta. Templomaikból kitiltották a magyar szót, csak otthonaikban mormolhatták szépséges nyelvezetű apokrif imáikat; ha az iskolákban nem hallhattak történelmükről, hát a szájhagyomány segítségével, dalaikban, meséikben, balladáikban, mondáikban őrizték történelmüket, szokásaikat, vallásukat. Még a szőtteseiken, varrottasaikon megjelenő motívumokra is úgy tekintettek, mint sorsukról szóló üzenetekre. Pataki János könyve segít, hogy minél többen megérthessük ezeket az üzeneteket, s értőbb lélekkel gyönyörködhessünk a kötet lenyűgöző szépségű képanyagában, amelynek fotóin talán a legráncosabb vénasszony arca is megszépül. Halász Péter